Scheer Katalin: A bántalmazott gyermekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik

2016.03.16

A bántalmazott gyermekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik

uvoltes.jpgAz a hiedelem, hogy a testi fenyítés a gyereknevelés szükségszerű, mi több, elengedhetetlen velejárója, a legtöbb társadalomban a mai napig szilárdan tartja magát. Pedig az 1960-as évektől kezdve számos tudományos kutatás született, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a gyerekkorban elszenvedett erőszak nemcsak a személyiségfejlődést és az agy szerkezetét befolyásolja negatívan, de a társadalom egészére rendkívül káros hatással van.

Ugyanígy az 1970-es évekig kellett várnunk, hogy belássuk, a gyerekek szexuális bántalmazása korántsem olyan ritka, mint korábban gondolták, és egyáltalán nem csak szélsőségesen deviáns családokban fordul elő.

Hiába fedezte fel Freud már a 19. század vége felé, hogy az akkor hisztériának nevezett tünetegyüttes hátterében gyerekkori szexuális abúzus áll, felismerését ugyanúgy vissza kellett szívnia, mint Galileinek saját korszakalkotó megállapítását. A korabeli polgári társadalom nem volt hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy a család szentsége mögött sokszor poklok rejlenek.

Fontos, hiánypótló kötet látott napvilágot az Oriold és Társai kiadó gondozásában. Kuritárné Szabó Ildikó és Tisljár-Szabó Eszter, a két szerkesztő nehéz feladatra vállalkozott, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan tanulmánygyűjteményt állítson össze, amely egyszerre szól „azoknak, akiket bántottak, és azoknak, akik ilyen páciensekkel dolgoznak”.

Vagyis majdhogynem mindenkinek, ha hiszünk a kötetben nyilvánosságra hozott statisztikáknak, melyek szerint az USA-ban a „populáció kétharmada számolt be gyermekkori családon belüli ártalmas élményekről”, Európában pedig legalább 18 millió bántalmazott gyerek él.

A vállalás nem teljesen sikerült. Az Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna című kötet első részében közölt tanulmányok túlságosan tankönyvízűek, a nyakatekert – érzésem szerint sokszor feleslegesen túlburjánzó – szakzsargon erdején csak a nagyon elszánt laikusok fogják átverekedni magukat.

Pedig életbevágóan fontos lenne, hogy a neurobiológia és a pszichoterápia legújabb tapasztalatairól és tanulságairól minél szélesebb rétegek szerezzenek ismereteket.

Hiszen ahogy Alice Miller, a téma egyik legismertebb (nem mellesleg legközérthetőbben megnyilvánuló) szakértője írta: „Nem hibáztathatjuk a szüleinket és a nagyszüleinket, hogy téveszméket örökítettek ránk, mivel abban az időben nem állt rendelkezésükre a megfelelő információ.

Mi azonban már nem védekezhetünk azzal, hogy nem tudjuk, milyen következménye van a tetteinknek, hiszen ma már […] a bántalmazott gyerekek agyi elváltozásait bárki megnézheti a számítógép képernyőjén.”

A kötet második részében közölt esettanulmányok már valóban mindenkihez szólnak. Tanulságos, megrázó és megvilágosító erejű, ahogy a lélek sötét zugából fokozatosan előtörnek a terápián részt vevő egykori áldozatok eltemetett emlékképei.

Különösen fontos a társadalom érzékenyítése szempontjából az a tanulmány, amely egy gyilkosságért elítélt férfi terápiás történetét tárja elénk: hátborzongató, ahogy a félresiklott élet momentumai megtelnek jelentéssel, és megértjük, hogy az aberráció és a bűn nem genetikai hiba vagy morális vakság eredménye, hanem egy súlyos trauma következménye, amelynek feldolgozásában senki nem segített a valamikori kisgyereknek.

A magukat normálisként érzékelő emberek könnyen esnek abba a hibába, hogy az alkoholistákat, drogosokat, hajléktalanokat, bűncselekmények elkövetőit egyszerűen amorálisnak és gyenge jelleműnek ítélik, mintha a rossz útra térés nem volna más, csupán egy rossz döntés, az ember szabad választása.

A társadalom a peremére sodródó embereket a legszívesebben eltenné szem elől (ha már láb alól nem lehet), és semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy megértse önsorsrontó hajlamaik eredetét, és elősegítse önfenntartó képességeik kibontakoztatását.

Pedig a pszichológia új felismerései akár egy újfajta társadalom alapjául is szolgálhatnának, amelyben az egyének felismernék, hogy alapvetően az interperszonális kapcsolatok minősége határozza meg a nagyobb közösség működését: ahogyan a legközelebbi hozzátartozóinkkal bánunk, olyan lesz körülöttünk a világ. És ez ma már nemcsak egy hangzatos, Coelho tollára illő szentencia, hanem neurobiológiailag alátámasztott tény.

A nehéz gyerekkor, a kiskorban elszenvedett érzelmi-fizikai elhanyagolás, a verés és a szexuális visszaélés nemcsak mentális és viselkedésbeli zavarokhoz vezet, hanem a fizikumban is nyomot hagy.

Mint azt Andrejkovics Mónika tanulmányából megtudhatjuk, gyermekkori súlyos bántalmazást követően csökkent szürkeállomány-térfogatot találtak a prefrontális kéregben (ez a memóriáért, a végrehajtó funkciókért és a szociális képességekért felelős), az esetek nagy százalékában csökkent a hippokampusz volumene, és az első életéveiket árvaházban töltő gyerekeknél megnőtt az amygdala térfogata.

Elhanyagolás vagy bántalmazás hatására a corpus callosum, a két agyfélteke közötti kommunikációért felelős idegrostokból álló pálya is kisebbedik. Mivel a jobb agyfélteke tárolja és dolgozza fel a negatív érzelmeket, a bal pedig verbálisan tudatosítja őket, ha a kapcsolat nem optimális a két félteke között, akkor elmarad az érzelmek tudatosítása, kiértékelése, azonosítása.

Stressz hatására a mellékvese kortizolt termel, ami rövid távon segíti a szervezet normál működésmódba való visszatérését, hosszú távon azonban memória- és koncentrációzavarokhoz vezethet. Ha azonban a kisgyerek folyamatos stressznek van kitéve, ezek a folyamatok nem szűnnek meg a fenyegetés elmúltával, hanem állandósulnak, ami kihat az agy strukturális és funkcionális működésére.

Hétköznapi nyelven ez annyit tesz, hogy az egyén állandó fenyegetettségre rendezkedik be, vagyis a valóságot torzítva érzékeli. Ott is veszélyt feltételez, ahol az valójában nem áll fenn. Ha például a pedagógus azt látja, hogy egy gyerek védekezően felemeli a kezét, miközben ő csak közelebb akart hajolni hozzá, biztos lehet benne, hogy bántalmazott gyerekkel van dolga.

Szülőnek lenni az élet egyik legfelelősségteljesebb, legnehezebb feladata, mégis bárki belevághat mindenféle felkészülés, előképzettség nélkül. Pedig az embergyerek csak úgy válhat kiegyensúlyozott felnőtté, ha legalább egy biztonságot nyújtó, szükségleteit kielégítő, érzelmeire megfelelően reagáló érett felnőtt segíti élete első éveiben. Ha nincs ilyen személy, ha a gyermek integritását megsértik, ha igényeit figyelmen kívül hagyják, ha sorozatos traumáknak teszik ki, akkor „az újszülöttek aranyát ólommá változtatják betegségekkel küzdő, depressziós felnőttek formájában”.

Aki egy gyereket bánt, romba dönt egy életet, és ezzel az egész társadalom fejlődésére negatív hatást gyakorol. „Az Egészségügyi Világszervezet álláspontja az, hogy a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás nemcsak az élet teljes hosszán át megnyilvánuló testi és lelki egészségromlást okoz, hanem a társas kapcsolatokra és a munkavégzési képességre gyakorolt hatásain keresztül végső soron lassítja az országok gazdasági és társadalmi fejlődését.”

A gyermekkorban átélt erőszak és elhanyagolás jelentős mértékben növeli a kamasz- és felnőttkori agresszivitást (önmaga vagy mások irányába), a kriminalizáció, az öngyilkosság, az antiszociális személyiségzavar esélyét. A bántalmazott gyerekeknél felnőttkorban gyakran alakul ki hiányos önkontroll és empátia, gyenge konfliktusmegoldó képesség, pánikbetegség, krónikus fejfájás, gyomorbántalom, szexuális zavar, pszichés betegség, dohányzás, alkohol, droghasználat.

Könnyen lehet, hogy igaza van annak a külföldi szakértőnek, aki egy konferencián úgy fogalmazott, ha felhagynánk a gyerekek bántalmazásával, kiürülnének a börtönök.

Ami pedig az ördögi kör fennmaradását biztosítja: a bántalmazott gyerekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik, jelentős részük pedig a további életükben is áldozatszerepbe kényszerül. A gyerekkori mechanizmusok, a gyenge önértékelés, az elszigetelődés, az önvédelmi mechanizmusok hiánya miatt a külvilágban is könnyű prédává válhatnak. Akit felnőttként bántalmaznak, nagy valószínűséggel gyermekként is áldozat volt.

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a bántalmazások 90 százaléka a családban történik, és a fennmaradó 10 százalékot is többnyire olyan személyek követik el, akiket a gyerek ismer (tanárok, edzők, gondozók). A WHO legfrissebb, 2013-as jelentése szerint az európai gyermekek 23 százalékát bántalmazzák, a szexuális bántalmazás a lányok 13,4, a fiúk 5,7 százalékát érinti. A szexuális bántalmazás elkövetői elsöprő többséggel férfiak (és többségében nem pedofilok).

Egy másik, 22 országot átfogó vizsgálat szerint a gyerekkori szexuális bántalmazás a lányok 19,7, a fiúk 9,7 százalékát érinti. A legmagasabb előfordulási arányt Dél-Afrikában találták (34,4 százalék), a legalacsonyabbat Európában (9,2). Észak-Amerikában nőknél 15-25, férfiaknál 5-15 százalékot mértek.

Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa, hiszen a dolog természetéből fakadóan rengeteg eset örökre titokban marad. Mivel a gyerekek kötődnek a bántalmazóhoz, és sokszor nem is tudják, hogy amit velük tesz, az teljességgel megengedhetetlen, nem tudnak beszélni fájdalmaikról. Felnőttként pedig sokan mélyen magukba temetik a történteket, és abban a tudatban élnek, hogy boldog gyerekkoruk és tökéletes szüleik voltak.

Amikor pedig mentális, pszichés vagy fizikai problémáikkal szembesülnek, úgy érzik, isten, a sors vagy a rossz gének sújtják őket – hacsak nincs olyan szerencséjük, hogy találkoznak egy kompetens pszichoterapeutával, aki végigvezeti őket egy nagyon nehéz úton.

Pedig a legújabb kutatások azt mutatják, hogy van remény. Nemcsak gyógyszeres kezeléssel, hanem pszichoterápia alkalmazásával is el lehet érni pozitív neurobiológiai változásokat, vagyis még a kisgyerekkori agyi elváltozás sem visszafordíthatatlan folyamat.

A legfontosabb, hogy átéljük: gyerekként tiszták és értékesek voltunk, ártatlanul kellett elszenvednünk a felnőttek abúzusait. Ha sikerül empátiát éreznünk saját bántalmazott gyerekkori önmagunk iránt, képesek leszünk elfogadni felnőtt énünket, és ami a legfontosabb, nem adjuk át a hibás mintát saját gyerekeinknek.

Scheer Katalin

Advertisements

Acsai Roland

ACSAI ROLAND

 

TIZENKÉT OK

 

Tizenkét ok az életre,
Tizenkét ok a halálra –
Kétélű penge.

Tizenkét ok a nyárra,
Tizenkét ok a telekre –
Tizenkét lándzsa.

Tizenkét folyón lebegve
Tizenkét mécses lángja –
Fülemüle repte.

Tizenkettő hold háza,
Tizenkét fehér lepke
Fekete árnya.

Tizenkét ok az őszre,
Tizenkettő a tavaszra –
Hallgass a tücsökre!

Tizenkét szobor arcra,
Tizenkét mese hőse –
Az élet kardja.

Tizenkét felhő könnye
Vércseppként hull az avarra –
A szél elsöpörte.

Tizenkét harang hangja,
Tizenkét fűszál tőre
Szúr az aranyba.

Tizenkét szirom pereg le,
Tizenkét ág imája –
Az élet egy perc se.

Fejed fölött tört pálca,
Életre szóló lecke
A halál. Párna.

Eső zuhog a hegekre,
Egy páratlan szerv párja
A szív. Nem árva.

Tizenkét ok az életre,
Egyetlen ok sincs a halálra –
Suhanó fecske.

 

Front-Page

Acsai Roland

(1975)

Radnóti-díjas és Zelk Zoltán-díjas író, költő, műfordító, drámaíró. Az Artisjus felügyelőbizottságának tagja. 1996 óta – már húsz éve?! – publikál. Hét saját könyvszerzője, és nyolcvan regény fordítója. Gyerekkorát Abonyban töltötte, és mindenféle állata volt, amit meg tudott fogni, vagy futotta rá a zsebpénze. A szobájában tücskök ciripeltek még télen is. Állatgyűjtését a szülei is támogatták (csak a nővére nem örült neki, aki egyszer felporszívózta a Jugoszláviából átcsempészett gekkóját). Elég volt annyit mondania, hogy „Rackajuhot szeretnék”, és már ott is volt a kertben a fekete kisbárány. Aztán a bárányt elcserélte az első táskaírógépére hatodikos korában. Azóta író.

Frank McCourt – A tanárember

 Frank McCourt – A tanárember

Kiadó: Magvető Könyvkiadó
Katalógusszám: 9789631425932
Oldalak száma: 313
Kiadás éve 2007

Leírás
El tudnak Önök képzelni egy magyarórát, ahol ételrecepteket énekelnek a gyerekek? Ahol zeneművé komponálják az irlandi ürügulyást meg a reggeli kolbászos rántottát? Nem ahhoz kellene inkább ragaszkodni, hogy mindennap hozzák magukkal a tankönyvüket, annak érdekében, hogy a mélyebb jelentésekre vadásszanak, azok után kutakodjanak? Ha eddig nem tudták volna elképzelni ezt, Frank McCourt könyve nyomán akár még kedvet is kaphatnak hozzá, hogy kipróbálják.

Az eredmény ugyanis lenyűgöző, s nemcsak azért, mert senki nem marad éhes az óra végén. Az ír származású Frank McCourt 66 éves volt, amikor megírta első regényét, amely rövid idő alatt hatalmas világsiker lett, sőt film is készült belőle. A gyermekkoráról szóló Angyal a lépcsőn című első kötetet három év múlva követte a De!, az Amerikába való beilleszkedés regénye, amely szintén nagy visszhangot váltott ki világszerte.

A tanárember című önéletrajzi művében McCourt finom eleganciával és fergeteges humorral eleveníti fel azokat az eseményeket, amelyek a tanítás közben őt és tanítványait érték, s amelyek mindannyiuk számára életre szólóak maradtak. McCourt tanári módszerei finomak, irigylésre és követésre méltók, legyen az iskola és az osztály bárhol a világon. McCourt szerint a középiskolai tanár egyszerre jutasi őrmester, rabbi, váll (amelyre a diák ráborulhat, hogy kisírja magát), fegyelmező erő, énekes, másodrangú tudós, irodai adminisztrátor, bíró, bohóc, tanácsadó, divatdiktátor, karmester, sztepptáncos, kollaboráns, tökfej, pszichológus, sőt az utolsó csepp a pohárban.
Pedagógusok számára McCourt könyve kifejezetten kötelező olvasmány!

 

Gyermekbántalmazás

Gyermekbántalmazás

Nemcsak fizikailag, hanem szexuálisan, és pszichésen is bántalmazza sok esetben, a saját szülője a gyermekeket Magyarországon. Gyermekvédelmi eljárás mégis, csak azokban az esetekben if4ce219ab65e19d8932263db80d08d2bndul, ahol a gyermek már belehalt az őt ért kínzásokba, vagy a sajtó megszellőztette a megtörtént rémségeket. Hivatalból, a gyermekek bántalmazása miatt hatósági vizsgálat csak a legritkább esetben indul meg Magyarországon.

A pszichikai bántalmazást soha nem vizsgálják a hatóságok. Pedig, több tanulmány szerint is, a pszichés bántalmazás a gyermek személyiségfejlődésében maradandó károsodást okoz. Mégsem lehet önálló, büntetőjogi kategória a gyermekek pszichikai bántalmazása Magyarországon. Erre a legfényesebb bizonyíték az, hogy tagadják, például – még a legfelsőbb bírói fórumokon is – a szülői elidegenítés tényét és jelenlétét a gyermek életében, stb. Ezáltal a gyermekek pszichés bántalmazásának megfogalmazására nincs kidolgozott módszertani útmutató, ily módon a szakértők minden egyes szakvélemény elkészítésénél figyelmen kívül hagyhatják a gyermekek pszichikai sérüléseinek vizsgálatát.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer első tagja az orvos és a védőnő, majd a pedagógusok, a gyermekvédelmi hatóságok, végül a bíróságok a tagjai. A jelzések azonban elmaradnak, mindaddig, míg a gyermekek bírják az őket ért bántalmazásokat, és megaláztatásokat. A társadalom azonban mégis csak azokon az eseteken háborodik föl, amikor idegen bántja a gyermeket. Azt viszont, ha ugyanezt a saját szülője teszi a gyermekkel, a társadalom hallgatólagosan tudomásul veszi, ily módon beleegyezését adja, és elfordítja a fejét.

 

http://www.tabunyitogato.hu/