Hiába a törvényi szigorítás, egyre több a hiányzás

iskola.jpgHiába a fenyegetés, hogyha hiányzik a gyerek az iskolából, megvonják a családi pótlékot, egyre több diák mulaszt ötven óránál többet. A nagyobbaknál is csak azért javulnak a statisztikák, mert 16 év felett már nem kell iskolába járni. Sok családban tanulás helyett dolgozni viszik a gyerekeket, az iskolák pedig inkább kitennék a problémás diákokat.

A kormány 2010-ben foglalta törvénybe, hogy ha egy tanköteles gyereknek ötvennél több igazolatlan órája van, meg kell vonni a szülőktől a családi pótlékot, a gyereket pedig automatikusan védelembe kell venni. Azt remélték, hogy ezzel majd sikerül megregulázni az iskolakerülő diákokat és szüleiket.

Az intézkedés első pillantásra eredményesnek tűnik, hiszen 2011 óta évi 29 ezerről 13 ezer alá esett azoknak a diákoknak a száma, akikkel szemben alkalmazni kellett a szankciót. Azonban a Magyar Nemzet nemrég iskolatípusokra lebontva is kikérte az adatokat az Emberi Erőforrások Minisztériumától (Emmi), amiből kiderült, hogy az általános iskolásoknál közel sem ilyen jó a helyzet.

A 2012/2013-as tanévben 5165, a 2013/2014-esben 5659, a 2014/2015-ösben pedig már 5920 általános iskolás gyerek volt érintett, főleg hatodikosok és hetedikesek. A középiskolákban valóban csökkent a mulasztók száma, de az Abcúgnak nyilatkozó szakértők szerint ez azért van, mert amióta 16 éves korra szállították le a tankötelezettséget, a problémás gyerekek egyszerűen kihullanak az iskolából.

Pedig a kormány 2012-ben még szigorított is a szabályokon. Addig a felfüggesztés ideje alatt külön számlán gyűjtötték a pénzt, amihez hozzáférhettek a szülők, ha a gyerek visszatért az iskolapadba. Azóta viszont a kieső összeg utólag sem jár. Ráadásul 30 igazolatlan óra után szabálysértési bírságot is kiszabnak, a szülőt pedig három hónapra kizárják a közmunkából, amivel az aktív korúak ellátására való jogosultságát is elveszíti.

Az intézkedés idén január óta az óvodásokra is vonatkozik: tizenegy igazolatlan nap már szabálysértésnek számít, húsz nap után pedig megvonják a családi pótlékot. A Magyar Nemzet szerint hónapról hónapra egyre több esetben kezdeményezik a támogatás megvonását óvodai mulasztás miatt. Januárban még csak 30 ilyen eset volt, májusban pedig már 113.

A büntetés főleg Borsod, Szabolcs és Hajdú-Bihar megyei, amúgy is szegénységben élő családokat érint, akiknél a támogatás megvonása jelentős kiesésnek számít. De ha ez tényleg így van, miért nincs a szankciónak visszatartó ereje?

Én is közmunkás vagyok, te is az leszel

“Nálunk két okból szokott kigyűlni az ötven igazolatlan óra. Egyrészt azért, mert a gyerek rossz társaságba keveredik, esetleg kábítószerezni kezd, ami bármilyen helyzetű családnál előfordulhat. Másrészt pedig a család rossz szociális helyzete miatt. Utóbbiból van a legtöbb” – írta le a helyzetet az Abcúgnak egy pécsi iskolai szociális munkás, aki kérte, hogy ne említsük a nevét.

“A 13-14 éves gyerekeket gyakran elviszik a szülők napszámba dolgozni, diót, makkot, gesztenyét szedni. Ilyenkor próbáljuk rávenni a szülőket, hogy mérlegeljék: amit megkeresnek a napszámmal, azt elbukják a családi pótlékkal. Van, amikor figyelembe veszik a tanácsot, és a 49. után egyetlen órát sem mulaszt a gyerek, de sokszor ez is hatástalan” – mondta. Egy Szabolcs megyei gyermekjóléti szolgálat vezetője szerint sok kamasz azért marad otthon, hogy vigyázzon a kisebb testvéreire, amíg a szülők közmunkán vannak vagy napszámban dolgoznak. Márpedig ha szükség van rá a családfenntartásban, az fontosabb a tanulásnál. Van, amikor egy gyerek annyira hozzászokik az otthoni napirendjéhez, hogy képtelenség visszaszoktatni az iskolába.

“Főleg ősszel van gond, nemcsak a dió- és a gesztenyeszezon miatt, hanem azért is, mert a beiskolázás megterhelő a családoknak, főleg ahol nincs munkából származó jövedelem. Hiába van ingyen a tankönyv, a tornaruhát, cipőt, füzetet, ceruzát és a többit nehéz beszerezni” – mondta a pécsi szociális munkás. “Nehéz őket visszahozni a nyári szünetről”.

A szabály szerint az első igazolatlan hiányzásnál az iskola köteles értesíteni a szülőt, a tizedéknél és a harmincadiknál pedig a kormányhivatalt és a gyermekjóléti szolgálatot is. A családgondozónak ilyenkor pontosan fel kell térképeznie a család működését, a szokásokat, és ki kell derítenie, miért nem jár iskolába a gyerek.

Takács Imre, a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgáltatok Országos Egyesületének elnöke szerint sokszor az derül ki, hogy a szegénységben élő családoknál nincs értéke a tanulásnak, a szülő sem tudja motiválni a gyereket. “Én is közmunkás vagyok, te is az leszel” – jellemezte az általános hozzáállást.

Az iskola inkább kipasszolja a gyereket

Takács szerint az emberek hajlamosak csak a szülők nyakába varrni a felelősséget, pedig az iskola is legalább ugyanannyira hibás, ráadásul sokszor inkább azon dolgozik, hogy megszabaduljon a problémás diákoktól. Takács mellett a már idézett Szabolcs megyei gyerekjólétis vezető is megerősítette, hogy a tanárok gyakran arra kérik a szülőket, vegyék a gyereküket magántanulói státuszba, így a családi pótlék is megmarad, és az iskolának sem kell tovább bajlódnia vele. Csakhogy így éppen a gyerek jár rosszul, akinek ezzel kőbe vésik a lemaradását.

“Óriási csatáink vannak az igazgatókkal. A tanárok szempontjából mindig a szülő és a gyerek a hibás, sosem halljuk, hogy az osztályfőnök is tehetett volna valamit, nem partnerek ebben, inkább kipasszolják a problémát” – mondta a szintén neve elhallgatását kérő Szabolcs megyei vezető.

Takács is úgy látja, hogy a tanárok negatívan állnak a problémás gyerekekhez. “Előfordul, hogy arra kérem az osztályfőnököt, emelje ki legalább a gyereknek egy jó tulajdonságát, de egyet sem tud mondani. Pedig tudjuk, hogy ezekre kellene építeni, fejleszteni, de a pedagógusoknak fogalmuk sincs, hogyan kell átformálni egy ilyen gyereket, mert senki sem tanította meg nekik”. Szerinte a büntetés helyett az lenne a megoldás, ha feltárnák, miben tehetséges a gyerek, és abban szerezne sikerélményt. Ehelyett a tanárok gyakran elintézik annyival, hogy “olyan leszel, mint az apád”, ami nem meglepő, hiszen gyakran ők maguk is kiégettek, és nincs is körülöttük megfelelő segédszemélyzet.

“A szegénykultúrában felnövő gyerekek hiperérzékenyek, elég egy rossz pillantás vagy mondat, azonnal agresszívvá válnak. Ezért igyekszünk bevonni őket különböző csoportokba, akár sportkörökbe, kézműves foglalkozásokba, bármibe, ahol dicséretet kaphatnak. Próbáljuk elhitetni velük, hogy van értelme tanulni” – mondta Takács. Az egyik Szabolcs megyei gyermekjóléti szolgálatnál a korrepetálás és a pszichológusi segítség mellett olyan meghívott vendégekkel is próbálnak hatni, akik szegény sorból származnak ugyan, mégis érettségit vagy diplomát szereztek. “Akad, amikor beválik, de nagyon ritkán” – mondta a szolgálat vezetője.

Ráadásul az iskolák olykor nem is értesítik időben a gyermekjóléti központot. “Volt már, hogy az iskolában dolgozó gyermekvédelmi felelős nem látta át az elektronikus naplót, és nem tűnt fel neki, milyen sok a mulasztás. Előfordul az is, hogy az osztályfőnök egyszerűen nem tudja, hogy kötelessége jelezni”.

Sokszor tehát a szülők és az iskola is támogatják a mulasztásokat, előbbi akár kényszerből, akár érdektelenségből, utóbbi pedig azért, hogy megszabaduljon a problémától. Takács szerint ehhez hozzájön az is, hogy a szegénységben élő családoknak sokkal rosszabb az érdekérvényesítő-képességük, mint a jobb módúaknak. “Lehet, hogy mások elintézik az orvosi igazolást a síelés idejére is, ezek a családok viszont akkor sem mindig mennek orvoshoz, ha tényleg szükséges lenne” – mondta. Igaz, Szabolcs megyében úgy látják, éppen az orvosokat kell meggyőzni arról, hogy ne adjanak igazolást minden apróságért.

Fordítva kellene gondolkodni

“Nem értem, miért gondoljuk, hogy ha megbüntetjük azokat, akik amúgy is rosszabb helyzetben vannak, az használ” – mondta Fejes József Balázs, a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének munkatársa, aki a szegedi Motiváció Műhely vezetőjeként tanodai foglalkozásokat is szervez hátrányos helyzetűeknek. “Hiába a fenyegetés, a szegénységben élőkre épp az a jellemző, hogy a mindennapi túlélésre koncentrálnak, nem terveznek napokra, hetekre előre, nincs is rá energiájuk. Ezért nem működnek ezek az intézkedések”.

“Sokan azt mondják, elég jól elbeszélgetni a lógós gyerekkel, de alapvetően ez az egész az iskolarendszer problémáinak kicsúcsosodása. A lemorzsolódók többsége azok közül kerül ki, akik a legrosszabbul olvasnak. Nekik az iskola mindennap egy értelmetlen, demotiváló küzdelem. Az iskolarendszer nem tanította meg őket olvasni, ők pedig érthetően egy idő után nem akarnak járni. Ezt nem kellene a családok nyakába varrni” – mondta.

Fejes szerint fordított logikával kellene gondolkozni. “Dél-Amerikában és Mexikóban például plusz támogatáshoz juthatnak a hátrányos helyzetűek azáltal, ha a gyerek jár iskolába és rendesen tanul. Ráadásul ezt összekötik szűrővizsgálatokkal is, amelyekre ha elmegy a gyerek, az hosszú távon szintén megéri az államnak, mert kisebb eséllyel lesz beteg”.

Mindez nem jelenti azt, hogy a büntetésnek egyáltalán nincs visszatartó ereje. Vannak, akik szándékosan a 49. mulasztott óránál állnak meg, és bizonyára vannak, akik a szankciótól félve küldik iskolába a gyereküket. Más kérdés, hogy valóban hatékony-e az az iskolában eltöltött idő, amikor a kényszer miatt a gyerek és a tanár csak még jobban utálják egymást.

Takács Imre szerint az ilyen szankciónak csak nagyon egyedi esetekben lenne értelme, amikor a szülők és a tanárok is együttműködőek, a család minden segítséget megkap, valamiért mégsem sikerül célba érni. “Az a baj, hogy a mostani szabályozás nem vizsgálja, milyen okból marad ki a gyerek az iskolából, mindenkire ugyanaz vonatkozik”.

A már idézett pécsi iskolai szociális munkás szerint, ha meg is maradna a mostani szabályozás, valamivel mindenképp ki kellene egészíteni. “Intenzív családgondozásra és több anyagi segítségre lenne szükség. Mióta sok segélyt megvontak, és szigorították a feltételeket, sokkal nehezebb a családoknak”.

Szurovecz Illés

http://www.tabunyitogato.hu/cikkek/iskola/hiaba-a-torvenyi-szigoritas–egyre-tobb-a-hianyzas.html

Advertisements

Scheer Katalin: A bántalmazott gyermekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik

2016.03.16

A bántalmazott gyermekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik

uvoltes.jpgAz a hiedelem, hogy a testi fenyítés a gyereknevelés szükségszerű, mi több, elengedhetetlen velejárója, a legtöbb társadalomban a mai napig szilárdan tartja magát. Pedig az 1960-as évektől kezdve számos tudományos kutatás született, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a gyerekkorban elszenvedett erőszak nemcsak a személyiségfejlődést és az agy szerkezetét befolyásolja negatívan, de a társadalom egészére rendkívül káros hatással van.

Ugyanígy az 1970-es évekig kellett várnunk, hogy belássuk, a gyerekek szexuális bántalmazása korántsem olyan ritka, mint korábban gondolták, és egyáltalán nem csak szélsőségesen deviáns családokban fordul elő.

Hiába fedezte fel Freud már a 19. század vége felé, hogy az akkor hisztériának nevezett tünetegyüttes hátterében gyerekkori szexuális abúzus áll, felismerését ugyanúgy vissza kellett szívnia, mint Galileinek saját korszakalkotó megállapítását. A korabeli polgári társadalom nem volt hajlandó szembenézni a ténnyel, hogy a család szentsége mögött sokszor poklok rejlenek.

Fontos, hiánypótló kötet látott napvilágot az Oriold és Társai kiadó gondozásában. Kuritárné Szabó Ildikó és Tisljár-Szabó Eszter, a két szerkesztő nehéz feladatra vállalkozott, amikor azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan tanulmánygyűjteményt állítson össze, amely egyszerre szól „azoknak, akiket bántottak, és azoknak, akik ilyen páciensekkel dolgoznak”.

Vagyis majdhogynem mindenkinek, ha hiszünk a kötetben nyilvánosságra hozott statisztikáknak, melyek szerint az USA-ban a „populáció kétharmada számolt be gyermekkori családon belüli ártalmas élményekről”, Európában pedig legalább 18 millió bántalmazott gyerek él.

A vállalás nem teljesen sikerült. Az Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna című kötet első részében közölt tanulmányok túlságosan tankönyvízűek, a nyakatekert – érzésem szerint sokszor feleslegesen túlburjánzó – szakzsargon erdején csak a nagyon elszánt laikusok fogják átverekedni magukat.

Pedig életbevágóan fontos lenne, hogy a neurobiológia és a pszichoterápia legújabb tapasztalatairól és tanulságairól minél szélesebb rétegek szerezzenek ismereteket.

Hiszen ahogy Alice Miller, a téma egyik legismertebb (nem mellesleg legközérthetőbben megnyilvánuló) szakértője írta: „Nem hibáztathatjuk a szüleinket és a nagyszüleinket, hogy téveszméket örökítettek ránk, mivel abban az időben nem állt rendelkezésükre a megfelelő információ.

Mi azonban már nem védekezhetünk azzal, hogy nem tudjuk, milyen következménye van a tetteinknek, hiszen ma már […] a bántalmazott gyerekek agyi elváltozásait bárki megnézheti a számítógép képernyőjén.”

A kötet második részében közölt esettanulmányok már valóban mindenkihez szólnak. Tanulságos, megrázó és megvilágosító erejű, ahogy a lélek sötét zugából fokozatosan előtörnek a terápián részt vevő egykori áldozatok eltemetett emlékképei.

Különösen fontos a társadalom érzékenyítése szempontjából az a tanulmány, amely egy gyilkosságért elítélt férfi terápiás történetét tárja elénk: hátborzongató, ahogy a félresiklott élet momentumai megtelnek jelentéssel, és megértjük, hogy az aberráció és a bűn nem genetikai hiba vagy morális vakság eredménye, hanem egy súlyos trauma következménye, amelynek feldolgozásában senki nem segített a valamikori kisgyereknek.

A magukat normálisként érzékelő emberek könnyen esnek abba a hibába, hogy az alkoholistákat, drogosokat, hajléktalanokat, bűncselekmények elkövetőit egyszerűen amorálisnak és gyenge jelleműnek ítélik, mintha a rossz útra térés nem volna más, csupán egy rossz döntés, az ember szabad választása.

A társadalom a peremére sodródó embereket a legszívesebben eltenné szem elől (ha már láb alól nem lehet), és semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy megértse önsorsrontó hajlamaik eredetét, és elősegítse önfenntartó képességeik kibontakoztatását.

Pedig a pszichológia új felismerései akár egy újfajta társadalom alapjául is szolgálhatnának, amelyben az egyének felismernék, hogy alapvetően az interperszonális kapcsolatok minősége határozza meg a nagyobb közösség működését: ahogyan a legközelebbi hozzátartozóinkkal bánunk, olyan lesz körülöttünk a világ. És ez ma már nemcsak egy hangzatos, Coelho tollára illő szentencia, hanem neurobiológiailag alátámasztott tény.

A nehéz gyerekkor, a kiskorban elszenvedett érzelmi-fizikai elhanyagolás, a verés és a szexuális visszaélés nemcsak mentális és viselkedésbeli zavarokhoz vezet, hanem a fizikumban is nyomot hagy.

Mint azt Andrejkovics Mónika tanulmányából megtudhatjuk, gyermekkori súlyos bántalmazást követően csökkent szürkeállomány-térfogatot találtak a prefrontális kéregben (ez a memóriáért, a végrehajtó funkciókért és a szociális képességekért felelős), az esetek nagy százalékában csökkent a hippokampusz volumene, és az első életéveiket árvaházban töltő gyerekeknél megnőtt az amygdala térfogata.

Elhanyagolás vagy bántalmazás hatására a corpus callosum, a két agyfélteke közötti kommunikációért felelős idegrostokból álló pálya is kisebbedik. Mivel a jobb agyfélteke tárolja és dolgozza fel a negatív érzelmeket, a bal pedig verbálisan tudatosítja őket, ha a kapcsolat nem optimális a két félteke között, akkor elmarad az érzelmek tudatosítása, kiértékelése, azonosítása.

Stressz hatására a mellékvese kortizolt termel, ami rövid távon segíti a szervezet normál működésmódba való visszatérését, hosszú távon azonban memória- és koncentrációzavarokhoz vezethet. Ha azonban a kisgyerek folyamatos stressznek van kitéve, ezek a folyamatok nem szűnnek meg a fenyegetés elmúltával, hanem állandósulnak, ami kihat az agy strukturális és funkcionális működésére.

Hétköznapi nyelven ez annyit tesz, hogy az egyén állandó fenyegetettségre rendezkedik be, vagyis a valóságot torzítva érzékeli. Ott is veszélyt feltételez, ahol az valójában nem áll fenn. Ha például a pedagógus azt látja, hogy egy gyerek védekezően felemeli a kezét, miközben ő csak közelebb akart hajolni hozzá, biztos lehet benne, hogy bántalmazott gyerekkel van dolga.

Szülőnek lenni az élet egyik legfelelősségteljesebb, legnehezebb feladata, mégis bárki belevághat mindenféle felkészülés, előképzettség nélkül. Pedig az embergyerek csak úgy válhat kiegyensúlyozott felnőtté, ha legalább egy biztonságot nyújtó, szükségleteit kielégítő, érzelmeire megfelelően reagáló érett felnőtt segíti élete első éveiben. Ha nincs ilyen személy, ha a gyermek integritását megsértik, ha igényeit figyelmen kívül hagyják, ha sorozatos traumáknak teszik ki, akkor „az újszülöttek aranyát ólommá változtatják betegségekkel küzdő, depressziós felnőttek formájában”.

Aki egy gyereket bánt, romba dönt egy életet, és ezzel az egész társadalom fejlődésére negatív hatást gyakorol. „Az Egészségügyi Világszervezet álláspontja az, hogy a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás nemcsak az élet teljes hosszán át megnyilvánuló testi és lelki egészségromlást okoz, hanem a társas kapcsolatokra és a munkavégzési képességre gyakorolt hatásain keresztül végső soron lassítja az országok gazdasági és társadalmi fejlődését.”

A gyermekkorban átélt erőszak és elhanyagolás jelentős mértékben növeli a kamasz- és felnőttkori agresszivitást (önmaga vagy mások irányába), a kriminalizáció, az öngyilkosság, az antiszociális személyiségzavar esélyét. A bántalmazott gyerekeknél felnőttkorban gyakran alakul ki hiányos önkontroll és empátia, gyenge konfliktusmegoldó képesség, pánikbetegség, krónikus fejfájás, gyomorbántalom, szexuális zavar, pszichés betegség, dohányzás, alkohol, droghasználat.

Könnyen lehet, hogy igaza van annak a külföldi szakértőnek, aki egy konferencián úgy fogalmazott, ha felhagynánk a gyerekek bántalmazásával, kiürülnének a börtönök.

Ami pedig az ördögi kör fennmaradását biztosítja: a bántalmazott gyerekek egyharmada maga is bántalmazóvá válik, jelentős részük pedig a további életükben is áldozatszerepbe kényszerül. A gyerekkori mechanizmusok, a gyenge önértékelés, az elszigetelődés, az önvédelmi mechanizmusok hiánya miatt a külvilágban is könnyű prédává válhatnak. Akit felnőttként bántalmaznak, nagy valószínűséggel gyermekként is áldozat volt.

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a bántalmazások 90 százaléka a családban történik, és a fennmaradó 10 százalékot is többnyire olyan személyek követik el, akiket a gyerek ismer (tanárok, edzők, gondozók). A WHO legfrissebb, 2013-as jelentése szerint az európai gyermekek 23 százalékát bántalmazzák, a szexuális bántalmazás a lányok 13,4, a fiúk 5,7 százalékát érinti. A szexuális bántalmazás elkövetői elsöprő többséggel férfiak (és többségében nem pedofilok).

Egy másik, 22 országot átfogó vizsgálat szerint a gyerekkori szexuális bántalmazás a lányok 19,7, a fiúk 9,7 százalékát érinti. A legmagasabb előfordulási arányt Dél-Afrikában találták (34,4 százalék), a legalacsonyabbat Európában (9,2). Észak-Amerikában nőknél 15-25, férfiaknál 5-15 százalékot mértek.

Mindez pedig csak a jéghegy csúcsa, hiszen a dolog természetéből fakadóan rengeteg eset örökre titokban marad. Mivel a gyerekek kötődnek a bántalmazóhoz, és sokszor nem is tudják, hogy amit velük tesz, az teljességgel megengedhetetlen, nem tudnak beszélni fájdalmaikról. Felnőttként pedig sokan mélyen magukba temetik a történteket, és abban a tudatban élnek, hogy boldog gyerekkoruk és tökéletes szüleik voltak.

Amikor pedig mentális, pszichés vagy fizikai problémáikkal szembesülnek, úgy érzik, isten, a sors vagy a rossz gének sújtják őket – hacsak nincs olyan szerencséjük, hogy találkoznak egy kompetens pszichoterapeutával, aki végigvezeti őket egy nagyon nehéz úton.

Pedig a legújabb kutatások azt mutatják, hogy van remény. Nemcsak gyógyszeres kezeléssel, hanem pszichoterápia alkalmazásával is el lehet érni pozitív neurobiológiai változásokat, vagyis még a kisgyerekkori agyi elváltozás sem visszafordíthatatlan folyamat.

A legfontosabb, hogy átéljük: gyerekként tiszták és értékesek voltunk, ártatlanul kellett elszenvednünk a felnőttek abúzusait. Ha sikerül empátiát éreznünk saját bántalmazott gyerekkori önmagunk iránt, képesek leszünk elfogadni felnőtt énünket, és ami a legfontosabb, nem adjuk át a hibás mintát saját gyerekeinknek.

Scheer Katalin

Gyermekbántalmazás

Gyermekbántalmazás

Nemcsak fizikailag, hanem szexuálisan, és pszichésen is bántalmazza sok esetben, a saját szülője a gyermekeket Magyarországon. Gyermekvédelmi eljárás mégis, csak azokban az esetekben if4ce219ab65e19d8932263db80d08d2bndul, ahol a gyermek már belehalt az őt ért kínzásokba, vagy a sajtó megszellőztette a megtörtént rémségeket. Hivatalból, a gyermekek bántalmazása miatt hatósági vizsgálat csak a legritkább esetben indul meg Magyarországon.

A pszichikai bántalmazást soha nem vizsgálják a hatóságok. Pedig, több tanulmány szerint is, a pszichés bántalmazás a gyermek személyiségfejlődésében maradandó károsodást okoz. Mégsem lehet önálló, büntetőjogi kategória a gyermekek pszichikai bántalmazása Magyarországon. Erre a legfényesebb bizonyíték az, hogy tagadják, például – még a legfelsőbb bírói fórumokon is – a szülői elidegenítés tényét és jelenlétét a gyermek életében, stb. Ezáltal a gyermekek pszichés bántalmazásának megfogalmazására nincs kidolgozott módszertani útmutató, ily módon a szakértők minden egyes szakvélemény elkészítésénél figyelmen kívül hagyhatják a gyermekek pszichikai sérüléseinek vizsgálatát.

A gyermekvédelmi jelzőrendszer első tagja az orvos és a védőnő, majd a pedagógusok, a gyermekvédelmi hatóságok, végül a bíróságok a tagjai. A jelzések azonban elmaradnak, mindaddig, míg a gyermekek bírják az őket ért bántalmazásokat, és megaláztatásokat. A társadalom azonban mégis csak azokon az eseteken háborodik föl, amikor idegen bántja a gyermeket. Azt viszont, ha ugyanezt a saját szülője teszi a gyermekkel, a társadalom hallgatólagosan tudomásul veszi, ily módon beleegyezését adja, és elfordítja a fejét.

 

http://www.tabunyitogato.hu/